Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Dr. Turai Kamil: PNP- dinamit

2012.03.24

 

Dr. Turai Kamil:     
        
PNP-dinamit
 
Egymással párhuzamosan olvastam Gion Nándor novelláit, Jókai Anna nevezetes regényét és Petrozsényi Nagy Pál elbeszéléskötetét. Legjobbnak utóbbit találtam. Valami abszolút „prózaírói” karaktert, vénát ízlelhettem benne, senkinél ily erősen. Ez az ember tényleg el akar valamit mondani, valóban van mondanivalója, nem csak úgy mórikálja magát artisztikailag meg katyvaszlékos tukmálással. De hogyan is lehet az, hogy noha immár közelíti a hetvenet, mégsem ismeri senki (sztornó: alig ismeri valaki, helyesbítve: van aki keveset hallott róla)? Nos, ez a rejtély teljes publikációs anomáliánkra és másegyéb málinkóinkra hívja fel a figyelmet, leplezi le. Petrozsényi Nagy Pál az „akkori” ( jelenlegi) Romániában született, élete javát (rosszát) ott élte le, páriasorsra késztetve, a túlélés házibajnokaként. Édesapját ( református tiszteletes) többé-kevésbé kinyírták a bolsevikok ( nemzetközi fasiszták), bár a maga módján idomulni igyekezett. Aztán Pali tengődött, hányódott, vergődött, pangott, ping-pangott. Volt sokminden, míg semmise lett belőle. Artista is, meg Zsil-völgyi bányász, meg hipnotizőr, kutyaidomár, sőt tanügyi káder, újságíró. Belelátott a hömpölyögő élet vastagjába. Elmerült a rája zúduló létóceán hárommillió pudos malomörvényében. Számosan bedarálta őt ez a forgó, csillaggá csapta ki, teknőssé kerekítette, világügyelő avatárrá. Konok kényszerképzetem ( vállalom érte a totemisztikus felelősséget), hogy ez a súlyos – másfél mázsás – egyéniség tulajdonképpen, eredetileg MÉLYTENGERI TEKNŐS (sőt: teknőc, párja a nőci). Egészen más dimenzióban él, mint mink. (Miközben, persze, ugyanabban.) Évezredekre nyúló végtelenül lassú és gondos, kiérlelt és agyonismételt mozdulatokkal hajlítja-hajtja magát előre (vissza, sehova) közönyös kő-közegében, a derűvel dőrített idióta időben. Semmi se hat rá ( vastag szarupáncélja kizárja a sértődést-sértést), ámbátor a simulékony-épphogy habzást , csekélyke ér-áramlatot is érzi, őrzi emlékezete. Mindenképp csodalény. Mikoron jelen vaskos, kimerítően döbbenetes kötetét (Ad Librum Kft, Bp. Mázsa tér 2-6., 334 oldal) gondozta, summázta az író ön-kritikáját fül-szövegbe harmonizálva, arcfotóportréval hitelesítve mellékelte. Megmérgesedtem akkor : ki olvasna el ilyen unalmas művet, érdektelen eseménysort – mainapság, a felfokozott, felgyorsult horror-terror-vacui évtizedében? Nem lehetne blikkfangosabban, Pali barátom? Hát nem! Tudniillik a PRÓZAÍRÓÉ a RANG, meg kell szolgálni ellene-érte. Hittel, vérrel, velővel, áldozat-áldással. Imígyen. „Cselekményes, fordulópontokban gazdag meseszövés, reális élethelyzetek, elgondolkodtató csattanók. Íme, néhány lényeges sajátosság, ami az erdélyi származású Petrozsényi Nagy Pál írásait jellemzi.” Semmi fakszni, semmi behízelgő (elidegenítő) csáberő, csalétek. Cselekményes? Valóban, csupa-csel, cselszövevényes élet-létszövedék. Mind-mimindenen kell átrágnia magát az istenadta népe-fiának míg eléri nagykorúságát, szépkorúságát? Fordulópontok akadnak bőven, hacsaknem enyhítjük „határhelyzetté” az élettragédia szörnyűségét. Meseszövés biz’ ez, újra meg újra felfeslő mítosz-elemekkel. S reális is, ha nem is mindig a szó spanyolos (reale=királyi) értelmében. Plebejus megmaradás-maradandóság ez, s elgondolkodtató csattanói is a Gondviselés meglepetés-szimptómáit erősítik. (Apropó: Petrozsényiban nagyerős a kompozíciós szándék, forma-bilincsbe szorító ön-fegyelem. De csak azért, hogy aztán, adandó alkalommal, annál hevesebb hirtelenséggel szakadjon, törjön, történjen, törekedjen. Midőn az ezeréves óriásteknős meglebbenti nemlétező uszonyait, s felkorbácsolja a befagyott tengert.) „Stílusa egyszerű, teljesen sallangmentes, így persze nincsenek benne sem sziporkázó stílusbravúrok, sem meghökkentő képek, gondolattársítások, melyek jelenkori irodalmunkban oly buján tenyésznek.” Korbírálat lenne, a kortársak ízekre szedése, agyagba döngölgetése? Dehogyis! Mindössze prózai „tudniillik miillik”, alapdefiníció kezdőknek. Merthogy a prózának – bármi ellenkező híresztelés dacára – nem tiszte a sallang, metaforahabzás, kibogozhatatlan problémahalmaz. Az a költészeté (poézis=dagasztás), filozófiáé (=agyalásmámor). A jó próza átlátható, iható-ehető. Lényegretörően egyértelmű, az ábrázolás együgyüségében megragadó. Például nem nyelvészeti ringlispil, se társadalomépítő toronyugrás, álmélkodásra késztető pikareszk. Egyszerűen felidézése annak, amit az író (vaj) élt, átszenvedett (köpülés közben), vagy amit ismerősei éltek-élhettek (volna), vagy ami vágyaiban-retteneteiben kigyöngyöződött idegzetében. Csupa konkrétum, vasvalóság, vakablak a világra. „Hogy emiatt már nem is korszerű? Bizonyos vonatkozásban valóban nem, de olyan fontos ez?” Hadd mondjak ellent! Petrozsényi igenis korszerű ( még a kór-szerűség értelmében is). Rajta tartja hóttbeteg világunk üterén ujja bögyét. Minden rezdületét, lázát, kinyúvadását regisztrálja, a maga módján: művészi erővel. Labdacsot, pirulát is ír (rá) a kórra, kora kórjára. Érverős életkedvet, kicsikét keserű népi humort. Nem a legislegújabbat, csak úgy tízezer esztendősen ki- és megpróbáltat. Kell az a vesznifeszített újmódi magyarnak! „Jelen és múlt, Magyarország, Erdély: két kor, két világ. Vajon vannak-e bennük közös érintkező pontok is? Mindezt bárki azonnal megtapasztalhatja, és ki tudja, talán önmagára is rábukkan…” És ez megintcsak lényeg! Nem azért írok, hogy szórakoztassak. Nem azért, hogy magánmesékkel unatkoztassak! Nem történelmet vizezünk olvasmányossá! Nem, nem! Miközben kalandozunk közel- és régmúltban, önmagunkra bukkanunk „talántán”. S az esetlegesség bizonytalansága növeli bizalmunk. Nem mindenható kóklerrel állunk szemben. Gyógyszere nem holdbéli életelixír, macskagyökér, kígyóháj. Mikor is részesedik a kitartó olvasó egészséges megvilágosodásában? „…amint megízleli a Túrós puliszkát.” Tudniillik ez a könyv címe, címadó novellája, placebohatású népi receptje. Szereti Nagy Pál a társadalom kivetettjeit (ob-jektív=kivetett) megábrázolni. Az általa élt erdélyi-parciumi tanerőket, munkanélkülieket, a Ceausescu-éra kivesézett ex-egzisztenciáit. Nem elmond: megjelenít. Párbeszédeiben a másik lény, a másság mélyére hatol. Érti, megérti az eltérő szempontok beesés- és hajlásszögeit. Nem vázol: manifesztál. Kedvencei: szerelmesek, öregek, peremre szorultak. A mindennapiság nyúlósan szuggesztív tömkelegéből elő-elővillan néminemű extrém attraktivitás a valóság varázslataként. A Fogarasi-havasok barlang-alagútja, harci kutyák párbaja, kései s képzelt farkaskaland, satöbbi. Egészen behatóan, szociografikus mívességgel elemzi-jellemzi a váradi Czinka Panka cigánylakótelep hajdani belmiliőjét. Ott lakott, odajárt ki, ő csak ért hozzá! Megrázó, megrendítő pária-sorsokat vizionál ( nagyon is valószerűen, gyarmati globalitással) kültelki életképeiben, például a szeméttelepre csúszott orvos patkányidilljében. Egyéni életsorsokat mintáz csehovi minimal-arttal (Imola, Albi). Feledhetetlenül idézi fel a saját megfeleségesedései fiktív körpályáját, sikerbe fúló kudarcát, kút-arcot vetitő sír-kertjét.Le-lesiklik a pornográfia por-parkettjeire (néholság, lásd a könyv alvége, felesleg-kedveszegően). Számomra sokatmondó a saját íróságát, írói vajudását (köpülődését) fel-fejtegető számos részlet. Ezekből megtudjuk, hogy P. N. P. (olyan ez a betűhármas, mint valami spirituális dinamitmárka) igazi íróként két különb-különb, egymásnak ellentmondó dologra egyszerre képes. Egyrészt légiesíti, pneumatizálja a kétségtelenül megtörténtet. Másrészt szubsztancionalizálja (ionizálja, tánciskolába járatja) a semmit, az elképzeltet. Úgy, hogy e kettő eggyé lesz. Nos, ez az írói, prózaírói alkímia lényege, esszenciája. S már csak a kérdés: mért nem veszi ezt a jeles, vérbeli íróembert a szakma, a kritika, irodalomtörténet észre? Hát mert az irodalomtörténetnek nincsen esze: legfeljebb az irodalomtörtén-észnek. Ha ugyan van! Pláne, szive!
 
                                                                                               Turai Kamil
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.